Néró csak állt némán és nézett ki palotája ablakán. Valaha kisportolt testén már komoly nyomot hagytak a lakomák és a dúvad élet. Valaha kemény izmai nem a testedzéstől feszültek meg ma este hanem a visszafojtott nevetéstől. Lassan letette hárfáját és mohón inni kezdett. Kezében tartott boros kupájából ki kicsordult a bor úgy rázkódott teste a szűnni nem akaró feltörő nevetéstől.
Alant a ragálytól megtizedelt Róma lángokban. Mindenütt menedéket kereső emberek akikből sokakat állattá változtatott a páni félelem. Legtöbbjük inkább a másikat gyilkolta a tűzoltás helyett. Volt aki csak esdeklően meredt a Palatinus dombra. Volt aki a vértől megrészegűlten magából kivetkőzve tombolt. Volt aki a még megmaradt józan észre hivatkozva prédikált. Volt aki gyáván mindenkit barátot családot vagyont külső és belső értéket hátrahagyva menekült. Volt aki csak gépiesen tette volna a dolgát és tüzet akart oltani de eszközök híján önmagát és mindet feladva megadta magát a sorsnak és csak várta a halált.
Néró közben csak élvezte a szörnyű színjátékot amit ő rendezett és lassan elmerült a látvány okozta gyönyörben. A rabszolgák közben a hárfákat pengették és hősi költeményeket énekeltek a félistenről aki önnön magasztalását is megunván utasította a Praetorianus parancsnokot, hogy nyissák meg néhány túlélőnek a palotakertet.
Néró dalolva lépkedett a nyomorultak között akik még most is tógáját csókolták, hiszen megmentőjük jött el hozzájuk. Nem akarták vagy csak könnyeik fátylán keresztül nem látták azokat akik aljas munkájuk díját ugyanott kapták meg a kincstárból a gyújtogatásért. A füstön lángokon a féktelen tomboláson jajveszékelésen és a félistent lassan Istenné avató dicsőitő rabszolgadalokon csak egy hang szűrődött át. Ez a hang még azokat is borzalommal töltötte el akik erősek és szinte rendíthetetlenek maradtak a mindent felülmúló szörnyűségek között . Mert ez a hang a végtelen és rendíthetetlennek hitt földi hatalom mindent átható borzongató gúnykacaja volt.
