A mai napon jelent meg a nemzetisport.hu-n egy cikk, ami Rózant Janó írását tartalmazza arról, hogy a gyorsaság miért lesz eszetlen rohanássá. A lap ezt vitaindítónak szánja, így én most felveszem a kesztyűt, és mint szurkoló megpróbálok más aspektusokat is keresni a témához. Nem is vitatkozva, inkább kérdezve, hiszen a szerző szakmai tudása számomra nyilván nem elérhető magasságot jelent.
Miért itt reagálok? Ennek egyszerű okai vannak. Mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy felület, amin kifejthetem véleményem minden korlátozás nélkül, és mert a szakmai párbeszédet az ST már évek óta sürgeti, és teret is ad mindenkinek, aki hajlandó megtisztelni minket jelenlétével, avagy írásaival.
Az idézett cikk, és annak tartama ITT érhető el. Én ebből csak pár gondolatot szeretnék kiemelni, arra törekedve, hogy a gondolatokat ne ragadjam ki eredeti környezetükből, hanem megtartsam azok valódi mondanivalóját. Videó, amiben ezekről (is) szó van:
„Ugyanakkor az is tény, hogy a technikát a minél nagyobb sebesség és erő rontja. Ezt sokan úgy próbálják meg ellensúlyozni, hogy az edzéseken még nagyobb sebességet, még kisebb területeken hoznak létre, mint ami a mérkőzésen van. És ha ezt megszokják a játékosok, akkor a mérkőzésen már könnyebb dolguk lesz.
Ennek végterméke legtöbbször egy eszetlen rohanós játék, amikor a játékosok már egyáltalán nem is gondolkodnak, csak passzolnak és futkosnak össze-vissza. Másrészt pont a legnagyobb belső hajtóerőt öljük ki a játékosokból, méghozzá a játék szeretetét, élvezetét. Nem nagyon találkoztam még olyan játékossal, aki szereti a kötelező 1-2 érintőt, sőt a legtöbben gyűlölik!”
Nekem a „másrészt”-től kezdődően van észrevételem:
A játék célja a gól, győzelmet csak szerzett góllal lehet elérni. A legnagyobb sikerélmény a gól. Ha az 1-2 érinős játéknak eredménye a gól, és a győzelem, szeretni fogják a játékosok. Persze az nagy kérdés, hogy technikailag képesek erre, vagy sem, mert az nagyon nem mindegy, hogy valóban időt és tere akarok nyerni azzal, hogy kivárok, magamra húzom az ellenfelet, vagy egyszerűen csak nem vagyok képes egy érintéssel megszelídíteni a labdát, és olyan helyzetbe hozni, hogy döntést tudjak hozni; passzolok, kivárok, cselezek.
„Azért játsszunk gyorsan 1-2 érintővel, mert akkor az ellenfél nem ér oda, nem tud szerelni… Ha ezt józan paraszti ésszel nézzük, akkor máshová lyukadunk ki!
A józan paraszti ész azt mondja: vedd át nyugodtan, várj ki, akár tologasd a labdát, hogy magadra csald az ellenfél játékosát, és amikor már hozzád közelebb van, mint a társadhoz, akkor tedd tovább.
Pontosan azért, mert ha köztem és a társam között van félúton egy ellenfél játékos, és gyorsan átpasszolom a társamhoz, akkor a védő odaér, amíg a labda úton van. Ellenben, ha tologatom a labdát, magamra csalom a védőt, akkor a társamtól távolodik, és ha már hozzám közelebb van a védő, és ilyenkor passzolok, akkor valójában a társamnak időt és teret nyertem."
Észrevételem:
Ebben az esetben azt feltételezem, hogy a labdás játékosom, akit éppen támad az ellenfél, minden helyzetben képes eldönteni azt, hogy – a helyzet függvényében – azonnal, 1-2 érintéssel tovább tegye a labdát, vagy magára húzza az ellenfelet, avagy felvállaljon egy egy-az -egy elleni szituációt. Igen, ez lenne a cél, de ne feledjük el, hogy vannak társak is a pályán, akik labda nélküli mozgásokat végeznek, nem támadja őket közvetlenül ellenfél. Az ő dolguk az, hogy olyan passz-lehetőségeket kínáljanak helyezkedésükkel, ami segít a labdásnak, és segít az adott helyzet megoldásában – legyen az védekező, vagy támadó szituáció.
Ennek okán én megfordítanám ezt az egészet; a labdásnak az a dolga, hogy egy érintéssel olyan pozícióba kerüljön a labda, hogy az döntési helyzetre adjon lehetőséget a passz, vagy az ellenfél magára húzása, vagy a csel közötti lehetőségek tekintetében. A csel – jellegéből adódóan egy improvizatív jellegű megoldás – nem igazán modellezhető, a minőségét pedig nem feltétlen a szépsége, hanem az öncélúság és hasznosság arányai határozzák meg.
Az ellenfelet magára húzni, és a társakat ezzel kedvező helyzetbe hozni; nekem ez olyan kettős (vagy többes) feladatnak tűnik, amit jó, ha meg tud oldani a játékos, de sokkal jobb megoldásnak találom a következőt; a passzra minden esetben legyen 2-3 lehetőség – amit a társak állítanak elő helyezkedésükkel -, akik labda nélkül, kisebb nyomás alatt, kifejezetten csak egy feladatra koncentrálva, ezt könnyebben megoldják, mint hogy a labdás keresse őket.
Tehát; igenis van olyan helyzet, amikor egy kis kivárás, egy pauza kell, de alapvetően ennek csak akkor van igazi értelme, ha a társak helyezkedésükkel garantálni tudják a passz-lehetőségeket – akár egy érintéssel is! Ez pedig edzői feladat! A labdás számáéra minden helyzetben biztosítania kell, hogy lesznek társak, azok hol lesznek, és ha nincs ott a csapattárs, az nem a labdás hibája!
Tudom, a foci van annyira bonyolult stratégiai játék, hogy ez még csak egy igen kis szelete az egésznek – és sokan nem is látják mögötte a fentiekhez hasonló gondolatokat -, de a lényeg az, hogy sok megközelítés van, és szerencsére (!) nincs egyetlen üdvözítő megoldás! Észrevételeim tehát nem cáfolatok, hanem inkább más nézőponti felvetések.
De azért én igenis szeretnék nyilvános szakmai vitákat látni és olvasni, így minden tiszteletem Rózant Janónak, aki vállalta egy ilyen kezdeményezés első lépéseit. Folytatjuk!
