A mai napon jelent meg a nemzetisport.hu-n egy cikk, ami Rózant Janó írását tartalmazza arról, hogy a gyorsaság miért lesz eszetlen rohanássá. A lap ezt vitaindítónak szánja, így én most felveszem a kesztyűt, és mint szurkoló megpróbálok más aspektusokat is keresni a témához. Nem is vitatkozva, inkább kérdezve, hiszen a szerző szakmai tudása számomra nyilván nem elérhető magasságot jelent.

Miért itt reagálok? Ennek egyszerű okai vannak. Mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy felület, amin kifejthetem véleményem minden korlátozás nélkül, és mert a szakmai párbeszédet az ST már évek óta sürgeti, és teret is ad mindenkinek, aki hajlandó megtisztelni minket jelenlétével, avagy írásaival.

Az idézett cikk, és annak tartama ITT érhető el. Én ebből csak pár gondolatot szeretnék kiemelni, arra törekedve, hogy a gondolatokat ne ragadjam ki eredeti környezetükből, hanem megtartsam azok valódi mondanivalóját. Videó, amiben ezekről (is) szó van:

„Ugyanakkor az is tény, hogy a technikát a minél nagyobb sebesség és erő rontja. Ezt sokan úgy próbálják meg ellensúlyozni, hogy az edzéseken még nagyobb sebességet, még kisebb területeken hoznak létre, mint ami a mérkőzésen van. És ha ezt megszokják a játékosok, akkor a mérkőzésen már könnyebb dolguk lesz.

Ennek végterméke legtöbbször egy eszetlen rohanós játék, amikor a játékosok már egyáltalán nem is gondolkodnak, csak passzolnak és futkosnak össze-vissza. Másrészt pont a legnagyobb belső hajtóerőt öljük ki a játékosokból, méghozzá a játék szeretetét, élvezetét. Nem nagyon találkoztam még olyan játékossal, aki szereti a kötelező 1-2 érintőt, sőt a legtöbben gyűlölik!”

Nekem a „másrészt”-től kezdődően van észrevételem:

A játék célja a gól, győzelmet csak szerzett góllal lehet elérni. A legnagyobb sikerélmény a gól. Ha az 1-2 érinős játéknak eredménye a gól, és a győzelem, szeretni fogják a játékosok. Persze az nagy kérdés, hogy technikailag képesek erre, vagy sem, mert az nagyon nem mindegy, hogy valóban időt és tere akarok nyerni azzal, hogy kivárok, magamra húzom az ellenfelet, vagy egyszerűen csak nem vagyok képes egy érintéssel megszelídíteni a labdát, és olyan helyzetbe hozni, hogy döntést tudjak hozni; passzolok, kivárok, cselezek.

„Azért játsszunk gyorsan 1-2 érintővel, mert akkor az ellenfél nem ér oda, nem tud szerelni… Ha ezt józan paraszti ésszel nézzük, akkor máshová lyukadunk ki!

A józan paraszti ész azt mondja: vedd át nyugodtan, várj ki, akár tologasd a labdát, hogy magadra csald az ellenfél játékosát, és amikor már hozzád közelebb van, mint a társadhoz, akkor tedd tovább.

Pontosan azért, mert ha köztem és a társam között van félúton egy ellenfél játékos, és gyorsan átpasszolom a társamhoz, akkor a védő odaér, amíg a labda úton van. Ellenben, ha tologatom a labdát, magamra csalom a védőt, akkor a társamtól távolodik, és ha már hozzám közelebb van a védő, és ilyenkor passzolok, akkor valójában a társamnak időt és teret nyertem."

Észrevételem:

Ebben az esetben azt feltételezem, hogy a labdás játékosom, akit éppen támad az ellenfél, minden helyzetben képes eldönteni azt, hogy – a helyzet függvényében – azonnal, 1-2 érintéssel tovább tegye a labdát, vagy magára húzza az ellenfelet, avagy felvállaljon egy egy-az -egy elleni szituációt. Igen, ez lenne a cél, de ne feledjük el, hogy vannak társak is a pályán, akik labda nélküli mozgásokat végeznek, nem támadja őket közvetlenül ellenfél. Az ő dolguk az, hogy olyan passz-lehetőségeket kínáljanak helyezkedésükkel, ami segít a labdásnak, és segít az adott helyzet megoldásában – legyen az védekező, vagy támadó szituáció.

Ennek okán én megfordítanám ezt az egészet; a labdásnak az a dolga, hogy egy érintéssel olyan pozícióba kerüljön a labda, hogy az döntési helyzetre adjon lehetőséget a passz, vagy az ellenfél magára húzása, vagy a csel közötti lehetőségek tekintetében. A csel – jellegéből adódóan egy improvizatív jellegű megoldás – nem igazán modellezhető, a minőségét pedig nem feltétlen a szépsége, hanem az öncélúság és hasznosság arányai határozzák meg.

Az ellenfelet magára húzni, és a társakat ezzel kedvező helyzetbe hozni; nekem ez olyan kettős (vagy többes) feladatnak tűnik, amit jó, ha meg tud oldani a játékos, de sokkal jobb megoldásnak találom a következőt; a passzra minden esetben legyen 2-3 lehetőség – amit a társak állítanak elő helyezkedésükkel -, akik labda nélkül, kisebb nyomás alatt, kifejezetten csak egy feladatra koncentrálva, ezt könnyebben megoldják, mint hogy a labdás keresse őket.

Tehát; igenis van olyan helyzet, amikor egy kis kivárás, egy pauza kell, de alapvetően ennek csak akkor van igazi értelme, ha a társak helyezkedésükkel garantálni tudják a passz-lehetőségeket – akár egy érintéssel is! Ez pedig edzői feladat! A labdás számáéra minden helyzetben biztosítania kell, hogy lesznek társak, azok hol lesznek, és ha nincs ott a csapattárs, az nem a labdás hibája!

Tudom, a foci van annyira bonyolult stratégiai játék, hogy ez még csak egy igen kis szelete az egésznek – és sokan nem is látják mögötte a fentiekhez hasonló gondolatokat -, de a lényeg az, hogy sok megközelítés van, és szerencsére (!) nincs egyetlen üdvözítő megoldás! Észrevételeim tehát nem cáfolatok, hanem inkább más nézőponti felvetések.

De azért én igenis szeretnék nyilvános szakmai vitákat látni és olvasni, így minden tiszteletem Rózant Janónak, aki vállalta egy ilyen kezdeményezés első lépéseit. Folytatjuk!

Pin It

Hozzászólások (1)

This comment was minimized by the moderator on the site

Sziasztok!

Köszönöm az elismerő szavakat!

A legfontosabb, hogy egyenrangúnak tekintsük magunkat. Ezt csak azért írom, mert az írásod elején, azt írod, hogy számodra elérhetetlen magasságú a tudásom.

Ez semmiképp sincs így! Én egy egyszerű...

Sziasztok!

Köszönöm az elismerő szavakat!

A legfontosabb, hogy egyenrangúnak tekintsük magunkat. Ezt csak azért írom, mert az írásod elején, azt írod, hogy számodra elérhetetlen magasságú a tudásom.

Ez semmiképp sincs így! Én egy egyszerű fociedző vagyok, aki a képzését a magyar nyelv logikájából, ezáltal a magyar észjárásból vezeti le. Emellett különböző tudományterületekből és művészetekből merítünk, amit lefordítunk a labdarúgásra és beépítjük a feladatainkba. Plusz elemezzük a klasszisok játékát, átmentünk tőlük dolgokat, a Neofoci stábjával együtt folyamatosan keressük, hogy hogyan lehetnénk még jobbak. De alapvetően azt kell, hogy mondjam, a legtöbbet a józan paraszti észből (magyar észjárás) merítünk.

Tehát mind a ketten magyarul gondolkodunk, és ugyanolyan szép, hatékony és használható következtetésekre juthatunk.

Nagyon egyetértek a kezdeményezésetekkel, hogy minél több gondolatcsere legyen a fociról. Én egész konkrétan ebben látom a magyar labdarúgás felemelkedési lehetőségét, hogy sokat egyeztessenek egymással a labdarúgás résztvevői, és egymás gondolataiban, szándékaiban a jót és a szépet keressék, egymást egyenlőnek tekintve. Szerintem így lehetne egységes a labdarúgásunk.

Az első felvetésed a következő volt:

„A játék célja a gól, győzelmet csak szerzett góllal lehet elérni. A legnagyobb sikerélmény a gól. Ha az 1-2 érintős játéknak eredménye a gól, és a győzelem, szeretni fogják a játékosok.”

Teljesen egyetértek, hogy a gól egy hihetetlen nagy lelkesítő erő. De azt is érdemes látni, hogy nem csak a győzelem, és a gól ad örömöt a játékban, hanem maga a játék is. Egy szép átvétel, egy szép lövés, egy szép csel, egy finom bokamozdulat, az ellenfél szívatása, egy szép egyéni akció, stb. És ezekből a pillanatokból sokkal több van egy edzésen, vagy egy mérkőzésen, mint magából a gólból.

Nagyon szeretek tengózni. Én konkrétan nagyobb örömöt élek meg a játék közben, mint amikor pontot szerzek, vagy ha megnyerem a meccset. Imádom beleengedni magam a játékba. Szeretem azt, amikor a labdát egy trükkös átvétellel felemelem és úgy adom vissza. Szeretem visszaoxizni a labdát, szeretem elhitetni a másikkal, hogy balra rúgom, de közben jobbra teszem le. Szeretem a jobb lábas ellenfelem a háló közelébe csalni jobb oldalra, és a visszaadott labdáját berúgni mögé balra. Hát ugye ez neki extrém szívás, mert egyrészt visszafele futásból kéne visszaadnia, ráadásul bal lábbal. Szeretem pörgetni a labdát, ami a pattanás után egy kicsit elrántja magát oldalra és sok esetben zavaróan hat az ellenfelemre. Egyszóval imádok játszani. Igaz, nyerni is! Tehát amikor pontot szerzek, vagy megnyerem a meccset nagyon jól érzem magam, de sokkal jobban élvezem az ehhez vezető utat, magát a játékot.

Ez ugyanígy van a fociban is. A kötelező 1-2 érintőt sose szerettük, mert ez gátat szab a szabadságunknak. Biztos van olyan, aki szereti, de a játékosaink kivétel nélkül elmondják, hogy nem szeretik, vagy konkrétan gyűlölik, mert van egy szabály, ami által nem fejezhetik ki önmagukat olyannyira, mintha a döntés a játékosra lenne bízva. És rögtön hozzá is teszem! Hogy igen, amikor közel vagyunk az ellenfél kapujához, és csapatszinten 1-2 érintővel kijátsszuk a védelmet az egészen elképesztő és élvezetes. De hidd el, ha a játékosok megkapják az edzésen az érintésszám szabadságát, attól még ezt is meg fogják tanulni.

Vagy gondoljunk egy kisgyerekre, aki a katonáival játszik. Emlékezzünk vissza egy kicsit! Nem csak annak örül, amikor megnyeri a képzeletbeli csatát, hanem az egész csatát élvezi. Elképzel ott mindent, ez innen leesik oda, ezt lelövik, ez felmászik ide, azt hátulról bekerítik stb, stb, stb. Tehát magát a folyamatot is élvezzük, nem csak a gólt, vagy a győzelmet.

Múltkor volt szerencsénk beszélgetni Szepessy Laci bácsival. Óriási fazon, és rengeteget tud a fociról!

Elmesélte, hogy mi volt Puskás kedvenc játéka. Egy térfélen a felező és a 16-os között keresztbe az oldalvonalra lefektettek két tornapadot és arra játszottak. Nem rohantak, nem lövöldöztek távolról, hanem játszottak, játszottak, és játszottak. Szívatták a másik játékost, volt abban sok érintő is, és volt abban 1-2 érintő is, de nem volt megkötés. Ahogy a játék hozta, úgy oldották meg a helyzetet. Na most ebben a játékban nyilvánvaló, hogy a játékosok nem a gólt szerették a legjobban (fontos része, ez egyértelmű), hanem magát a játékot.

Vagy mesélt egy másik példát is. Nem tudok pontosan idézni, de körülbelül így szól a történet: amikor Tichy felkerült a Honvédhoz, az egyik első meccsén távolról rúgott egy óriási gólt. Túl nagy öröm nem volt, nem is értette, hogy mi van itt. Visszafutottak középkezdéshez, és Bozsik szólt neki, hogy legközelebb ezt tegye vissza Puskásnak, mert végig játsszuk a támadást.

Ezek az emberek nem csak a gólt szerették, hanem magát a játékot!
Ha kötelező, gyors, 1-2 érintőt követelek meg a játékosoktól, akkor az egyéniség kibontakozását gátolom meg, és a játékos maximum csak az edző kérését fogja bemutatni a pályán, de valójában a játék így számára sosem lesz önkifejezés, ami véleményem szerint a legmagasabb szint. Itt hozzá is teszem, hogy egy játékos önkifejezésének harmóniába kell kerülnie a szépséggel, az eredményességgel, és a csapat érdekeivel. Én legalábbis így látom.

Ehhez kapcsolódóan ajánlanám egy régebbi cikksorozatom egyik részét:
https://www.facebook.com/Neofutball/posts/2719216608123917?__tn__=K-R

A 2. észrevételeddel úgy, ahogy van egyetértek.
Esetleg annyit írnék ehhez, hogy szerintem a cselek modellezhetőek elég sokrétűen. Például ha megnézünk egy klasszis labdarúgót, akkor megfigyelhető, hogy folyamatosan hasonló helyzetekbe kerül. Például Robinho az esetek nagyon nagy %-ban szemből vitte a védőre, akit biciklicselekkel játszott ki. Iniesta többnyire úgy vezette a labdát, hogy mellette legyen a védő, ha mégis szemből érkezett rá, akkor arra volt egy típus csele, amivel lényegében azt érte el, hogy újra mellette legyen. Vagy képzeljük el Robben játékát, mindenki tudta, hogy befele fogja vinni és lő.

Ezek nem véletlenül alakulnak így. Ezeket a helyzeteket a klasszisok megteremtik önmaguknak, legnagyobb részt a labda nélküli helyezkedésükkel. És abban egyetértek, hogy nem feltétlen tudatos. Sőt, szerintem többnyire ösztönös, de mégis ismétlődnek a minták, ami az egyéniségükből jön. Feltehetőleg fiatalabb korukban, amikor először jártak a későbbi kedvenc mozdulatukkal sikerrel, akkor legközelebb is azt próbálták meg alkalmazni, és idővel kialakították azt a helyezkedést, amivel mindig meg tudják a kedvenc helyzetüket teremteni. (Egyébként ha minden edzésen 1-2 érintőt teszek kötelezővé, akkor ez ki sem tud alakulni a játékosoknál, egyszerűen az egyéniségük nem tud kibontakozni a korlátozások miatt.)

A lényeg, hogy ha megértjük a klasszisok játékában rejlő logikát, hogy miért is működik nekik a saját sémájuk, akkor máris oktathatóvá válik a dolog. Ezzel egész konkrétan foglalkozunk az edzéseinken, és működik a játékosainknál, akik sokszor már egyetlen egy edzés hatására is elkezdik alkalmazni ezeket a saját meccseiken. Pláne akkor, ha a játékosunk egyéniségéből is ez jön, pl. ha ő is azt szereti, hogy szemből érkezik hozzá képest a védő.

De ez nem is annyira lényeges a 2. észrevételeddel kapcsolatban. Amit írtál, azzal én is teljesen egyetértek ennyi kiegészítéssel a cselekhez.

Nagyon jó, hogy jelen vagytok a magyar labdarúgásban! Fontos amit csináltok.
És köszi szépen még egyszer, hogy véleményeztétek és megosztottátok a cikkem.

Üdv, Janó

Read More
Rózant Janó
Még senki sem szólt hozzá

Szóljon hozzá!

  1. Hozzászólás vendégként Sign up or login to your account.
Attachments (0 / 3)
Share Your Location

patreonKérünk támogasd munkánkat akár havi egy mozijegy árával. Köszönjük! A képre kattintva, a Patreon oldalunkra kerülsz.

Rólunk

A Semleges Térfél önálló szurkolói közösség ami a Magyar Labdarúgás fel emelkedését és a szurkolói kultúra megóvását valamint a szurkolók tényszerű tájékoztatását tűzte ki célul. Online szurkolói beszélgetéseink videóink képeink és minden médiatatalmunk ezt a célt szolgálja.

Copyright © 2020 Semleges térfél

Partner oldalak

amigeleken
lokomotiv
ujpest

ferencvaros

Kövess minket a Facebook-on!